Dezső Marianna Manna: Megosztónak lenni a legjobb, akkor mindig van rólad vélemény

Divatról, a fake-filozófusok és kamu-véleményvezérek uralta közösségi média használatának nehézségéről, új szerelemprojektjéről, a kerámiázásról, táncról, COVID-dilemmákról és az imádott dínókról, pálmákról és lávaszörnyekről is, akik ugyan édesek, valódi szerepük nem sok van. Kiderült, hogy bár soha sem szeretne felnőni, lenne pár szava a stick and poke-ot fullba toló felelőtlen tinikhez és a pandémia lelki utóhatásaira fittyet hányó, mindenen ki-és fennakadó nagynéphez is, akiknek igazán szeretné már megtanítani, hogy nem olyan nagy dolog az esőben táncolni és hangosan kacagni. Achtung: jófejség, karakán, kikezdhetetlen vélemények, őszinte gondolatok, egyéniségveszély.

Szia Manna, hogy vészelted át a nyarat?

Rengeteget izzadtam. Szerintem a legtöbb ember nem is beszél arról, hogy milyen undorító dolgok történnek a fancy ruha alatt. Nyáron nehéz felemelni a kezed egy bizonyos színű felsőben, ezért úgy választok ruhákat, hogy ezeket kikerüljem. Mindenem áttetsző, vagy fekete.

Anno csináltad a Fatum Streetwear projektet, így adja magát a kérdés: mennyire érzed magadénak a streetweart? Mennyire vagy tisztában azzal, hogy mit fed le?

Úgy fogalmaznék, hogy szerettem volna egy olyan dolgot megjeleníteni a stúdió által is, ami mostani, mindig friss, meg tud újulni, és szimplán jól néz ki, mindegy, hogy mennyire butus. A lényeg, hogy legyen megszerkesztve, de ne legyen élére állított. Szerettem volna egy laza, állandóan viselhető cuccot, pont olyat, mint egy tetoválás. Általában túlgondolják az emberek, néha elég egy darabnál ha felveszed, kényelmes és jól néz ki. A tetkónak is ennyire egyszerűnek kell lennie olykor, a Fatum-filozófia lényegében ez.

Régebben sok bőr darabbal dolgoztál és anyagokat festettél, rendelkezel még divat ambíciókkal?

Nem tudom. A bőrök nem foglalkoztatnak, lecsengtek. Itthon nemigen tudta lefedni azt, amit én szerettem volna, mivel nem éppen olcsó mulatság. A jövőben maximum printek lesznek. Meg majd a kerámiák, azok majd beszélnek az emberekhez otthon kávézás közben.

Kerámiázni kezdtél?

Igen, ez az új projekt, már tanulom egy ideje, hogy legyen mindenkinek otthon hülye fatumos cucca és együtt mosolyoghassunk a világra.

Saját mintákkal?

Remélem, mindegyiket szépen megfestem, megírom, megformázom a két kis kezemmel, jól elbénázom néha, hogy olyan kis csorba legyen az összes.

Szemet szúrt, hogy Yeezy 350-ben esküdtél nemrég. Először is gratulálunk, másodszor is: te magad Yeezy-fan lennél? Érdekel a márka, vagy csak tetszik a dizájn? Esetleg Kanye West művészete fog meg?

Köszönöm, de szögezzük le, Blazerben esküdtem, és csak utána, a bulikában voltam Yeezyben. (nevet) Imádtam, hogy az esküvői ruhámból kivillan egy teljesen lehetetlen cipő, ami miatt végre a nagyim sem szólt meg, mondván, hogy sportcipőben vagyok, hanem megkérdezte, hogy ez micsoda rajtam. Amúgy kellemetlen lesz, amit mondok, de a csávóm mániája a Yeezy, a két cipő, ami van nekem, tökéletesen lefedi azt, ami szerintem jól néz ki tőlük. A színhasználat és a formatervezés nagyon tetszik, illetve az szuper, hogy megosztó. Megosztónak lenni a legjobb, akkor mindig van rólad vélemény. Kanye jól megcsinálta, valakinél nagyon üt a Yeezy a személye miatta, valakinél még csak azért, mert szép, valaki meg bár szörnyűnek tartja, ugyanúgy beszél róla.

Kanye célja, hogy ”outside the box” gondolkodjon, ezért sincsenek például szögletes falak a wyomingi ranchen, amit építget.

Egyetértek, iszonyúan behatároljuk magunkat. Ha már divatról van szó, tök fura, rengetegen mondják, hogy újrahasznosítanak, minden megy mindennel és nem félnek a nagypapa övét hordani.

Ez kamu. Kamu, mert minden és mindenki meg van szerkesztve, a nagypapa régi övéhez az új Gucci ing kell, a Yeezy-m makulátlan kell hogy legyen, mert ha lyukas, akkor kevesebbet érek.

Pedig épphogy elérkezett arra a pontra az élet és a divat a pandémia után, hogy nem számít, ha kicsit gyűrött, kicsit túl nagy, kicsit béna valami. Mindig oversized cuccokat hordtam, szerintem a diszharmónia egyenlő a harmóniával.

Amikor lestalkoltuk a profilodat, láttuk, hogy olyan márkákat követsz, mint a Carhartt, a Parra, a Fiorucci, a Fjällräven vagy épp a Gucci – mik a kedvenc brandjeid?

A Carharttot tini korom óta nagyon szeretem. Ha ki kell emelnem egyet, ez lenne az. Még tizenévesen láttam egy katalógusukat, amiben még rendes munkaruháik is voltak, egyből azt kívántam, bárcsak lenne itthon is egy boltjuk. Nagyon jó kis brand, mert megbízható és remek színeket használnak. Mindig várom, hogy hordhassam a férjem kicsit leharcolt Carhartt pólóit. A Parra is zseni, sok Nike és adidas cipőm is van, talán tudható, hogy a fiús cuccokat szeretem.

És mi a helyzet az írással? Gyakorta posztoltál pozitív versikéket a profilodra, tervezel komolyabban foglalkozni a lírai műfajokkal? Nem mozgat egy Manna-kötet kiadása?

Tervezek, bár mostanában visszavettem az Instagram-életemből, mert elegem volt abból, hogy magánpszichológus lettem, és olyan leveleket kapok, amik elveszik a hasznos időmet. Öngyilkos történetek, Te hogyan csinálod? Hogy jut ennyi időd táncolni? Tényleg így kelsz fel?-kérdések. Szívesen segítek bárkin, de nem akarom a saját életemet megkeseríteni más nyomorával, hiába szörnyű kimondani ezt. Meguntam, hogy valaki jelentgette a profilomat, szóval pihenés megy most, meg Rozika-posztolás. Gonosz dolog, hogy itthon azok lesznek a befutók, akiknél látszólag mindig minden szuper, közben meg ezek az emberek is ugyanúgy túrják az orrukat, finganak és ugyanolyan szart esznek, ha a négy fal között vannak.

Én nem ez vagyok, utáltam, hogy sokan ilyenek miatt írtak negatív levelet. Nem lehet a Fideszről sem beszélni, mert jelentik a profilomat. Akkor inkább legyek egy fura valaki, aki néha sztorizik, mert ilyen megcsinált történeteim nemigen vannak, mert nem értékelték, vagy épp pont túlértékelték.

Nem frusztráló amúgy Instagramot és közösségi médiát használni egy bizonyos számú követő után?

Elértem a majdnem húszezret, de azóta minél többen követnek be, mindig csökkennek a követéseim. Nem tudom, milyen hekket kaptam be, de lassan a tízezret is el fogom veszteni. Eldöntöttem, hogy nem keveredek annak a gyűrűjébe, hogy egy szám vagyok, mert nem érdekel.

Bele lehet lovalni magad annyira a dologba, hogy végül azt érezd, hogy csak-csak számít.

Persze, de utána fel kell vetni a kérdést, hogy mégis kinek számít.

Hajlamosak az emberek elfelejteni, hogy ha valamit megcsináltál, arra merj büszke lenni. Menj, kezdd el élvezni. Nem kell rettegni tőle, mint valami furcsa imposztor-szindrómás, aki azt hiszi, hogy nem is magának köszönheti a sikerét. Akkor meg kinek? A szerencsének? A haveromnak?

Visszakanyarodva: lesznek versek, de hobbi szinten, most tanulom ezt az új életet.

Hogy érzed, ha nem kezdted volna el instán, akkor most nem foglalkoznál vele? Azzal, hogy alábbhagyott a közösségi média-használat, még ugyanannyit csinálod?

Írok én otthon a magam szórakoztatására. Az utcán sétálva szavakkal és rímekkel is szoktam játszani, ez jó agyserkentő, mindenkinek ajánlom. Aztán ha hazaérek, ezeket lejegyzem és csinálok hozzájuk krikszkraksz rajzokat.

Látod, pont ez nézne ki jól egy kötetben.

A családom csesztet is, hogy adjuk ki. De kicsit lusta vagyok ilyen téren.

Kit olvasol szívesen?

Végre elkezdtem Vekerdy Tamás könyvét. Legszívesebben pszichológusok vagy filozófusok munkáit olvasom. Ezen a szakpáron végeztem, csak semmit nem kezdtem vele végül, de mindig érdekel az elme, az emberi és agyi dolgok. Ha csak szórakoztatni akarom magam, akkor általában Szepes Máriát olvasok, a hölgy a felszín alatt elég súlyos. Mindenkinek ajánlom a Tibeti orgonát és a Napszél című munkáját is. Izgalmas utópiákat írt, néhány gondolata pedig mintha valósággá is vált volna.

Ha már elme és agy, Csáth Géza esetleg?

Ő egy drog-és alkoholfüggő elmebeteg volt, akit imádok. Csodálatos dolgok lehettek benne. Mindig ezt mondom, valószínűleg azért lett belőle ez, mert soha senki sem értette. Borzasztó lehet úgy élni, hogy mindig gondolsz valamit mindenről, és egyfolytában el akarnak nyomni azzal, hogy Hé, Gézu, ez hülyeség.

Könnyen elérik manapság, hogy már te magad gondold azt a munkáidról, hogy ez biztos nem jó. Kicsit hasonló az Instagram-dilemma is: mint mondtad, tanulod az új életet, de mintha kezdenénk elhinni, hogy ez valóban egy kardinális dolog. Valahogy nem enged el.

Emlékszem, hogy az elején, amikor igazán aktív követőim lettek, köszöngettek az utcán, volt, hogy valaki bejött utánam a próbafülkébe és hasonlók. Megőrülnék, ha sztár lennék. Ahogy az utóbbit, úgy azt is tanulni kell, hogy hogy ne törődj mindezzel. Mivel érdeklődő típus vagyok, nagyon könnyen megy a barátkozás. Az életemben viszont azért nincsenek rossz barátságok és béna munkakapcsolatok sem, mert simán megmondom valakinek, hogy mi nagyon nem stimmelünk, fejezzük ezt be, és heló, hazamegyek. A mi országunkban arról is nagyon nehéz beszélni, hogy minek mennyi az ára, szeretünk mentegetőzni, pedig nem kell.

Sokan a motiváló és inspiráló üzeneteid miatt szerettek meg. Célod volt így, nyilvánosan edukálni, egyáltalán önjelölt motivációs trénerré válni a közösségi médiában? Mennyire nehéz a sok fake-próféta közt eredetit mondani?

Az elején egyáltalán nem volt tudatos, csak magamat adtam, és rájöttem a visszajelzésekből, hogy a többség egyáltalán nem ilyen. Poénkodtam azzal, hogy lehet hangosan nevetni, meg táncolni az esőben, de kiderült, hogy másnak ez nem alap. Így változott a dolog, eldöntöttem, hogy akkor majd beszélek erről, szóval ez nem volt tudatos, csak kiépült, azóta meg nagyon is figyelek rá, hogyha kiteszek valami olyat, próbálok megfogni egy jó és helyes irányt.

Nem csak egy felszínt kapargató „mindig nevessél, mindig légy boldog”-mondat vagyok. Magadban találd meg azt, ami kielégít, ha pedig Te jól vagy, akkor minden jó.

Sokan megkeresnek, de minden labdát visszadobok, mert nem akarok reklámszagú lenni. A mostani fiatalokat egyébként nagyon szeretném egy csomó mindenre nevelni, de iszonyatosan gátlástalanok és nincs bennük tisztelet a másik felé. Ezt pedig nem tudom hogy kell szépen magyarázni Instagram-sztorikban. Olyan életrajzokat kapok néha, hogy én köszönhetem meg, hogy írtak nekem.

Budapest fiatalságának a nagy része vagy ismeri a munkáidat, vagy egyenesen varratott már nálad valamit. Velük is ez a tapasztalat?

A vendégköröm csodálatos. Mindig azt emelem ki, hogy egy ilyen türelmetlen világban, ahol mindenkinek azonnal kell minden, emberek hónapokat várnak a tetkóimra, pedig nem leutánozhatatlan mintákkal dolgozom, mégsem mennek el a haverjukhoz megcsináltatni ugyanazt. Egyébként nagyon vegyes a felhozatal, van 86 éves vendégem is. Nem csak tinik járnak ide, hiába hihetik páran, hogy csak budpesti trash fiatalok jönnek.

Pár éve úgy fogalmaztál, hogy „Nem tudsz rajzolni”. Ez mennyiben változott azóta, illetve mit gondolsz, mennyire tolódtak ki a tetoválás határai, tekintve, hogy szinte már mindenki stick and poke-ozik, talán sokan olyanok is, akik szintúgy nem rajzolnak „jól”. Mennyire látod ezt gondnak?

Nem tudok rajzolni, nem is tanultam, ahogy írni sem. A sztorikat idekapcsolva, imádok helytelenül fogalmazni, vagy leírni dolgokat, amitől kifeszül a nagynép. Pedig direkt csinálom, ezzel is csak azt akartam megmutatni, hogy lehet másképp is, hiába mondták, hogy így vagy úgy kell. Nem is igazán fejlesztem magam, hogy ez ilyen naiv és ösztönös maradjon. Írni sokkal jobban szeretek, meg szerintem az nem is olyan béna, de nyilván nem lekövethetetlen. Ebben a szakmában és a divatiparban is mindenki felháborodott azon, hogy a naiv művészet most hype-ját éli, agyon van gondolva és rengeteg pénzt el lehet kérni érte, pedig nincs mögötte tudás és tartalom sem sokszor. Ezzel nincs bajom, mert az élet formál dolgokat, ha visszaköszön egy-egy butább sztiló, az jó, az már kevésbé, hogy ezt mindenki meglovagolja, mellőzve a háttértartalmat.

Attól megőrülök, hogy mindenki otthon kezd el tetoválni házilag összeeszkábált cuccokkal. Néha elfelejtjük, hogy az a bizonyos tű, az a bizonyos festék és az a bizonyos szer bele fog menni egy idegen testbe. Ha nem ismered a fázisokat, az anyagok összetételét, akkor sebeket és hegeket tudsz csinálni, és fertőzést is okozhatsz. Én AIDS-szűrésre járok és be vagyok oltva hepatitis ellen is. Vannak testnedvek, a tetováló gép pedig egy szúró-vágó eszköz, ezt ne felejtsük el. Nem látják azt sem, hogy miért kell mögéd egy szalon, miért van ennek egy rendszere. Szalontulajdonosként szenvedek azon, hogy a sok tinit otthon ül KATA és TB nélkül. Nincsenek számlák, nincsenek engedélyek, nincsen veszélyes hulladék, tehát igazából miért ne mehetnék haza, ha onnan is termelhetnék 100%-ot. A kozmetikus sem nyomkod otthon pattanást.

Ismét visszatérve, én hozom ezt a stílust tovább, a távlati célok pedig, hogy nagyobb volumenű cuccok is készüljenek, teljes karok és hátak például.

Arra volt precedens, hogy valaki lopta a stílusod és a mintáid? Ilyenkor mi a teendő?

Az elején még puffogtam rajta. Volt olyan, aki konkrétan dínóval fotózta be ugyanúgy a tetkóit. Mindig mondom, hogy örülök, ha más erőt merít ebből, vagy motiválódik. Sőt, szerintem minden kreatív a másikból vagy valahonnan merít, sokszor nem is lopás történik, csak valakinek annyira megtetszik egy-egy stílus, hogy magáévá teszi. Ha viszont nem tudod magad beletenni egy ilyenbe, akkor nincsen benned semmilyen tehetség. Ekkor tényleg lopsz. Az pedig egy gonosz dolog a másikkal szemben.

A tetoválás ilyen szempontból egy produktum, gondolj bele, hogy az az ember él az én melómmal, majd utána akárki akárhol leutánozza és ráteszi másra. Mindez a vendéggel szemben sem korrekt. Nem őrlődök már rajta, van, akire ráírok, de legtöbbször úgy állok hozzá, hogy üsse kő, remélem nem csinálja tovább, levédetni úgysem lehet.

Ha már itt tartunk, tegyük tisztába kérlek, ki is ez a dínó és a lávaszörny a képeken?

Az elején mondták, hogy védessem le a cuccaim, találjak ki egy vízjelet a képekre. Az első dínó figura pont itt volt, ezért vele lett kép. Nem arról van szó, hogy nekem ezek sokat jelentenek. Sokan kérdezték is, hogy ennyire szeretem-e a dínókat, vagy a műanyagfigurákat. Egyáltalán nem. Sokáig mentek a dínók, aztán lett aligátor és pálmafa. Voltunk Balin pár hónapot, és az aligátor szó szerint összeesett a melegben. Ekkor kellett pálmafát venni.

Korábban nyilatkoztad, hogy a saját kreatív teretek megalkotásánál csak annyi volt a cél, hogy „ne olyan legyen, mint minden más szalon”. Milyen az átlag tetkószalon szerinted?

Jól formálódik ez a világ is, már nem az a módi, hogy legyen minden fekete és legyenek mindenhol metálos koponyák, a legtöbb budapesti szalon is kezd tök jól kinézni. Persze mindenkinek van egy ízlése, van, aki inkább királyira fogja a figurát és hatalmas székekkel , óriástükrökkel meg rokokó elemekkel dobja fel a teret, valaki meg home office-szerűre rendezi be. Külföldön az otthonos, steril környezet teremtése a trend, én is ezt szerettem volna. Itt nincs harmónia, de minden ésszerűen van beállítva.

A nagy üzletben, ahol a kollégáim vannak, minden csupasz, teljesen tudatosan. Van a váró, ami egy dühöngő, olyan, mint egy nagy retró nappali. A tetoválóhelyiség egy steril tér, ahol arra kell fókuszálj a művészeddel együtt, ami rajtad történik. Fontos, hogy ne egy vesztőhelynek érezd, régen minden arról szólt, hogy bömböljön a zene, ne nagyon beszélgessünk, minden legyen nagyon hard és elrettentő, mert mi kemények vagyunk.

Szerencse, hogy már nem az él az emberekben, hogy Harley-Davidson motorral közlekedünk és metálos koponya van a mellényünkre varrva.

Pár éve kérdezték tőled, hogy hol látod magad öt év múlva. Nagyjából épp ennyi idő telt el azóta, hogy érzed, bevált minden?

Azután, hogy a korlátozásokat követően megnyílt a tér, az emberek elfelejtették, hogy a pandémia mit hozott. Számomra például óriási változásokat. Egy csomó mindent iszonyú könnyen elengedek, és rájöttem, hogy teljesen feleslegesen hajtok sok dolgot, mert nem lesz jó vége. Úgyhogy inkább megpróbálok a munka közben is befelé figyelni: ad-e még pluszt, ad-e örömöt nekem, vagy csak rutinból csinálom és inkább egyedül a pénz motivál. Kérdés, hogy megadja-e még azt, amit a kezdetekkor adott, hogy kicsit izgulsz, kicsit rákészülsz. Ne hagyd, hogy napi rutin legyen, mert akkor elveszel benne és kiégsz.

Ha most tennék fel ezt a kérdést, azt mondanám, hogy csak legyek boldog ember. Mostanság egyre inkább vidék felé tendálnék és furcsa workshop-szerűen akarnám ezt az egészet csinálni, merthogy továbbra is szeretek adni az embereknek a tetkóval és a tetoválás közben magamból. Tökre megtisztelő, hogy ezt ők is szeretik, ezt illene összekötni valami nem megszokott környezettel, egy jó nyári lecsóval és egy pohár borral. 

Távlati cél most valami könnyűt csinálni. Hazudik, aki azt mondja, hogy az előző életünket nem vesztettük el. Csomó ember állítja, hogy semmi nem változott, de ez nincs így, hosszú távon fogjuk észrevenni. Az, hogy nem tudod, hogy mikor és mivel kell számolnod, és nem tudod, hogy mikor és mivel kell szembenézned, és nem is látod a dolgot, amitől rettegni kell, sőt, akár azt sem hiszed el, hogy ilyen van, az egy őrült stressz. Csak vonjunk egy konklúziót, ha nem csinálod, nem formáltad magadévá a helyzetet.

Bár elvett, valamennyit azért hozott is, nem véletlen, hogy karantén alatt vágott bele mindenki új dolgokba. Rád ez mennyire igaz?

Rám is igaz, hogy tök jól elkezdtem dolgokat, ötleteltem, hogy mik lehetnének a jövőben. De kimondom, hogy ezalatt a nagyon hosszú idő alatt elvesztettem a motivációmat, próbálok figyelni, hogy mi az, ami kielégít, és ez most egyelőre elég. Lelkileg érzem, hogy kicsit le is lassultam, nem olyan krafttal megyek bele dolgokba, mint egykoron. Nem szabad siettetni semmit. Kapkodósnak tűnök, de nem vagyok az az ember, inkább ösztönből döntök, várom a nagy jelet. (nevet)

Leginkább vállalkozások szintjén volt necces a helyzet, gondolom ez téged is érintett.

Valljuk be, hogy szuper megterhelő volt, hogy segítség sehol nincs, és itthon kevés kisvállalkozás mondhatja el, hogy annyi félretett pénze van, hogy egy évig fizetni tudja a NAV-ot. Örülök, hogy sokat kapott a vendéglátás, de a pici adófizetők is adnak ám az államnak. Mi igenis számítunk: ha a te szalonodba valaki eljön külföldről varratni, akkor igenis hozzáadsz a turizmushoz.

Milyen arányban és honnan jönnek hozzátok külföldiek?

A nagy üzletet imádják, ott rengeteg előbejelentkező van. Amíg fesztiválok voltak, az emberek egybekötötték a kellemest a hasznossal, tudják, hogy a magyar tetkósok színvonalasan dolgoznak, így van, aki vissza is jár. Akad egy csomó amerikai, rengeteg francia meg belga, sok spanyol, argentinok, akik tök jó fejek és honorálják, amit kapnak. Ebbe nem igazán gondol bele a vezetőség. Egy kis tuning és köszönet járt volna, hisz egy szalon és ruhabolt is hozzátesz a nagy egészhez. Ilyenkor bejön az a gondolat is a képbe, hogy akarom-e én ezt ilyen lokálpatriótaként végigküszködni.

A fenntarthatóság fontosságát is hangsúlyoztad korábban, milyen szerepet kap az életedben a környezetvédelem?

Az ökolábnyomomat folyamatosan próbálom növelni. Ez viszont nehéz. Sokszor mondom, hogy a szakmám a fiaskója ennek, mert minden egyszer használatos és műanyagból készült. Az egy szuper dolog, hogy egyre több cég gondol erre a tetkós szcénán belül is, épp ezért sok cuccom már lebomló, vagy újrahasznosított, főleg a fóliák és a papírok. Én próbálok ügyelni erre, de rettenetesen költséges – több a leves, mint a hús. 

Továbbá hiába élek a városban, szerencsére van komposztja a házunknak, menőnek találom, hogy a kertet tudjuk belőle tuningolni, meg nyilván szelektálok, és rengeteg szemetet szedek fel az utcáról. Ha egy kicsit is, de megpróbálok ahhoz hozzátenni, hogy tisztább legyen a környezetem, rászólok valakire, aki épp a papírkonténer felé tart az olajos pizzásdobozzal. Biciklivel járok, jogsim sincs, így viszonylag tűrhető, de még így is kevés, amit csinálok. Nem mellesleg sosem voltam az az ember, aki ruhákat halmoz, szeretek azért egyszer minőségit venni, hogy utána azt rongyként is használhassam. Van olyan Carhartt pólóm, ami legalább tizen-egynéhány éves.

Ilyenkor különösen jó, hogy nem félsz felvenni a szüleid cuccait.

Én örülök ennek az új divatnak. Apám kertépítő, ingben dolgozik, mert egy úriember, és minden felsője ingnyaknál elcsúnyulós, mert izzad és vizezi magát. Ettől még az összes dolgát hordom, nekem ez nem probléma, kicsit át kell festeni, levágni, batikolni, felhajtani, feltűrni és működik. Ebben hiszek, nem kell mindig halmozni. A szalonban is a tárgyak egy része lomis, ezeknek a cuccoknak lelke és múltja van. Az anyag sosem felejt és ez szuper dolog.

Búcsúzóul muszáj megkérdeznem: Te mihez tudnád hasonlítani a táncodat? Nekem a Snoopy és barátai-féle lötyögés jut eszembe, ha téged látlak.

Egyszer azt mondta egy ember egy bulin, hogy rettenetesen táncolok, és ne erőltessem a dolgot. Ezen nagyon kiborultam, hiszen ha táncolsz, és tényleg élvezed a zenét, egyáltalán nem is foglalkozol azzal, hogy hogy nézhetsz ki. Először is megbántott, hogy miért nézett, másodszor pedig azzal, hogy elmondta, én arra fogok figyelni a következő szuperbulin is, hogy szarul mozgok. Ebből erényt kovácsolva állandóan táncolok. Amikor videóra vettem, az iszonyú dolgokat mozgatott meg az Instagramon, ekkor mondtam, hogy jó, táncoljunk hát együtt.

Egyébként tudod mihez hasonlítanám? Ahhoz, amikor kicsit el akarod engedni magad és lemozgatnád a tested, ezzel kihozva a gyermekded éned. Valamiféle fura örömnek, vagy energiatúltengéses leadásnak nevezném. Éljetek gyerekek, mert az élet egy nagy szelet!

Fotók: Kersner Máté (@yungmatka_) / Footshop