„Szerintem ilyen egy poplemez 2021-ben.” – mondja a Fonogram-díjas Dzsúdló Szörnyeteg című, második nagylemezéről. A 23 éves Juhász Márton csütörtökön jelentette meg a Fotofóbiát követő anyagot, melyen ugyanúgy Tembóval dolgoztak, hatékonyan ötvözve és összegyúrva egymás ötleteit.

Ez pedig valóban igazi popzene, nincs is mit titkolni rajta. A műfaj azon típusa, ami mondhatni ritkának számít a hazai piacon és amelybe szorult némi kísérletezés is, a dallamvezetések pedig képesek túllépni a zsáner fájó sematizmusán. A 11 számos lemezen tiszteletét teszi Krúbi, Berta’Lami és a 30Y zenekar frontembere, Beck Zoli is, akinek szerepeltetése amolyan valóra vált álom a Footshop-családtag Marci számára. „A featek nagyon közel állnak hozzám, főként mert eddig ezek voltak a legizgalmasabb alkotói folyamatok.” 

A megjelenés apropójából felkerestük Beck Zolit, szabad kezet adtunk neki, és arra kértük, hogy írjon össze egy csokornyi kérdést Marcinak címezve, aki erről mit sem sejtve ült le velünk beszélgetni, négy nappal a debüt előtt. Interjú az interjúban.

Beck Zoli: Az unalomig rágott kérdés másként: egy felvett név nem kockázatos-e, ha az eredeti névtulajdonos elhamisodik? Mi a viszonyod ezzel a névvel? 

Dzsúdló: Ez mondjuk érdekes. Arra még nem gondoltam, hogy mi lenne, hogyha Jude Law-nak jönne például egy szexuális botránya, de bízom benne, hogy nem fog. Szerintem én ezt valahogy mindig eléggé leszartam. Vicces, amikor emberek azon kiakadnak, hogy nekem Dzsúdló a nevem fonetikusan. Egyáltalán nem gondoltam túl. Úgy néztem a művésznévre, hogy van egy figyelemfelkeltő funkciója: ezzel könnyen ki tudom váltani azt, hogy odakattintsanak, hogy ki a tököm ez. Sokszor megkapom, hogy ilyen névvel hogy lehet létezni. Ha azon valaki kiakad, hogy engem Dzsúdlónak hívnak, az ne hallgassa a zenémet. Ezen nem szoktam pörögni, de bízom benne, hogy az eredeti dzsúdló nem keveredik semmi rosszba.(nevet)

B.Z.: Mit jelent számodra dalt írni? 

Dzsúdló: Valószínűleg azt, hogy elmondjak mindent, amit amúgy nem tudnék, vagy amit nincs kedvem máshogy közölni. Most már ez az első számú önkifejezési platformom. Ahogy haladt előre a produkció, nyomatékosan kaptam meg egyre többször, hogy milyen hatással van másokra az, amit csinálok. Már nem csak az én-én-én van fókuszban és nem csak önmagam élvezkedésere csinálom. Ez egy érdekes szitu. Annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy nagyon figyelnem kéne arra, hogy miképp hat a zeném másokra, de olyan témákkal foglalkozom, és azokat úgy dolgozom fel, ahogy amúgy feltételezem, hogy más is szeretné hallani és másban is felmerülnek ezek a dolgok.

Olyan kényszernek sem feküdnék be, hogy egy rádióbarát slágert kell gyártanom. Inkább csak tolom, és bízom benne, hogy egyszer majd felnő oda a magyar rádió, hogy ez így, ahogy van betörjön. Most már talán sikerül elindulni efelé.

B.Z.: Mit jelent az önazonosság, a dalaid önfeltáró bátorságához hogyan viszonyulsz? 

Dzsúdló: Máshogy érdemes lenne csinálni? A legtöbb előadónál fut egy ívet a dolog, megjönnek azok a hullámok, amikor próbálod levetkőzni azt, hogy mit várnak tőled az emberek. Az első ilyen vízválasztó az első lemez vagy az első hipersláger kiadása lehet, főleg itthon. Jön egyfajta nyomás egy bizonyos rétegtől, akik egyfajta zenét szeretnének hallani.

Hogyha állandóan arra figyelsz, hogy te szép, vagy menő legyél, akkor egy büdös csicska leszel. Az nagyon hamar lejön, engem pedig rendesen fel tud húzni, ha érzem, hogy valami mű. Sok értelme nincs annak lenni, mert az egy idő után úgysem tud működni. Ezt én csak így tudom csinálni, másképp nem menne.

B.Z.: Bírod-e és miként a rajongást, a feltétel nélküli de kisajátító szeretetet? 

Dzsúdló: Ehhez szerintem hozzászokik idővel az ember. Nyilván bejön a képbe az, hogy a rajongók kiragadnak abból a közegből, amiben létezel és mozogsz. Két hónapja még volt polgári munkám, a Boschnál dolgoztam gyakornoki állásban, ez akkor volt még egy fokkal parább. Sokszor idegesített, amikor mentem bárhova, megállítgattak és képet kértek, mert élt a fejemben egy hatalmas ambivalencia: ti úgy kezeltek engem, mintha sztár lennék, közben meg a Boschnál dolgozom, gyakornok vagyok, én ettől még tolom a nine to five-ot, ugyanolyan ember vagyok. Szerencsére ez véget ért és most is azt gondolom, hogy szerintem jól kezelem, nagyon örülök, ha odajönnek, bár ha nagyon civilben vagyok, nem feltétlen őszinte a mosolyom. De semmiképp sem csinálok olyat, mint a Filius Dei, hogy csak 8 ezer forintért lehet velünk fotózkodni és hasonlók.

A feltétlen nélküli de kisajátító szeretet meg ezzel jár. Ezt sem gondolom túl, ők látnak valamit, mostanra pedig beért: azt látják, ami én vagyok. Amikor színpadon vagyok, akkor sem szeretem úgy csinálni ezt az egészet, hogy én itt fent, ti meg ott lent, mi egy szinten vagyunk és úgy veretjük együtt.

B.Z.: Bírod-e a kritikát, főként azt, amit igazságtalannak érzel? 

Dzsúdló:Most már nem érdekel. Idő kellett, de megfogalmazódott bennem, hogy mégis ki a tököm kommentel? Nagyon távol áll tőlem annak a kultúrája, hogy leírjam valami alá, hogy miért nem tetszik. Ne tetsszen, de mit csináljak vele? Már nem az van, hogy jön egyfajta kritika, már tudom csoportosítani. Két éve fut a projekt, és már most megkapom azt, hogy “vissza a régi Dzsúdlót”. Haver, egy albumom volt kint eddig, miről beszélsz? Egy éve még dagadó erekkel a homlokomon küzdöttem azon, hogy ne küldjem el azt, aki ilyeneken problémázik, de igazából meg kit érdekel? Ezeknek a létezése egy természetes folyamat.

Persze, viszonylag egy támadható felület vagyok, mert érzelmes, melankolikus zenét csinálok, elég feminin mozgásom van és feminin vonásokkal rendelkezem, illetve olyanokat is nyilatkozok, tehát megértem, ha valakinek ez szúrja a csőrét.

Ha meg nem jogos, objektíven nem igaz kritikát kapok, akkor az egyszerűen mondva tudhatóan nem úgy van. Amikor kijött a Para, ami egy UK garage track, számítottam rá, hogy itthon ez a dolog nem élt eddig, tudtam, hogy ez egy nehezebben befogadható anyag lesz. Viszont itt láttam meg, hogy volt egy erős keménymag, akiknél el lehetett ültetni azt a csírát, hogy ez nem csak tüc-tüc ritmus, ez egy olyan műfaj amivel lehetne foglalkozni és amivel igenis nehéz foglalkozni. De voltak persze olyanok is, akik felhozták, hogy “Hé, hát ez nem a Lej”. Szerintem épp egészséges százalékban vannak negatív kommentelőim, ez talán kell is. Az első dalom bekerült egy trash shitposting csoportba, ahol mindennek el lettem hordva, aztán később már ezek az emberek osztogatták a zenéket a Para után.

B.Z.: Mi volt az első dalod, mit gondolsz róla ma? 

Dzsúdló: Az első Dzsúdló-dal az Unom volt. Annak a számnak a beatjét két kedves barátomtól kaptam, akikkel anno bent voltam a Holdudvarban. Nagyon hálás vagyok nekik, hisz összeraktak nekem együtt egy alapot, és szülinapi ajándékként küldték el. Nem is rémlik, hogy mit gondoltam róla elsőre, csak az volt meg, hogy ezt igenis meg kell csinálni, mert ajándékba kaptam. Akkor még szerettem, de ez nyilván nem egy jó dal, csak egy első fázisos valami volt. Nekem épp előtte volt egy nagy törés az életemben, egészen pontosan egy viharosabb szakítás, emiatt kezdtem el anno verseket átimportálni dalokba és dalszövegekbe. A sok szar kiadásának ez volt az első platformja, egy jó alkalom volt, hogy elmondjam mennyire elegem van.

B.Z.: Mit vársz az élő színpadi jelenléttől, egyáltalán hogyan készülsz rá?

Dzsúdló: Szerencsés helyzetben vagyok, mivel nagyjából általános iskola óta színpadhoz vagyok szoktatva. Játszottam gimis zenekarban, velük is jártunk vicces falunapokon, drámás is voltam, így ezeket megtanultam kezelni. A rám helyeződő figyelem, mint olyan, nem annyira zavaró, nem annyira idegen a környezet, már az első koncerten sem volt az. Pont a Zolival beszéltük, hogy van egy-két olyan koncert, ami jónak jó, de csak arra tudsz figyelni, hogy hova lépsz, meg hogy kire nézel. Ilyenkor nincs meg a stenk, arra ügyelsz, hogy ne ess le a stage-ről. Zoli mondta, hogy ez egy létező dolog, van, amikor épp nem vált át az ember, ez megesik. A Campus Fesztiválos koncertem volt olyan, hogy első másodperctől az utolsóig megvolt ez a bizonyos stenk-élmény. Nem a mozgásomon, maximum azon szoktam szorongani a koncerteken, hogy ne büfögjek bele a mikrofonba szám közben. Szerencsére eddig még nem történt meg.

B.Z.: Egyedül vagy közösségben? Hogyan élitek meg az alkotás, egy dal vagy a jelenlegi lemez készítésének folyamatát? 

Dzsúdló: Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy egyedül vagy párban. Nehezen lehet egy képlettel leírni, hogy melyik dal pontosan hogy rakódott össze. Volt, hogy valami tőlem, valami pedig Tembótól indult el. A dalszerzés bizonyos részei; a szövegírás, énektémák, hangtémák, harmóniák hozzám is ugyanúgy tartoznak, és ezekért én felelek, de mindez pont azért szép, mert a párban-egyedül felállás egyszerre érvényesül. Tembo nélkül ez a lemez és az előző sem lett volna olyan, amilyen. Nálunk iszonyatosan egybefonódott már az alkotói folyamat, jelenleg nem is tudom elképzelni mással. Dolgoztam már együtt beatmakerekkel, de az egészen más – akkor nem zenészekkel, csak beatmakerekkel dolgozom.

Sok emberek lövése sincs arról, hogy ki az a Tembo és mekkora múlttal rendelkezik a Senkise projekten kívül, ez pedig sajnos nagyban visszaadja, hogy Magyarországon hogyan is áll a zenei kultúra. Én még személy szerint nem találkoztam nála nagyobb zenésszel. És persze, biztos elfogult vagyok, de úgy mondom ezt, hogy hálisten sokakkal dolgozhattam már együtt. Óriási hatása van, amit összegyúrt magában 20 év alatt, az valami iszonyat. Sok influence tőle jött a lemezhez, a punk rock és a cali punk egészen biztos ilyenek. Tök mérgesek is voltunk, mert elkezdtük ezeket a témákat, mások meg közben előrukkoltak szarabbnál szarabb punkos cuccokkal, de abszolút örülök, hogy jön vissza ez a hangzás. Ezen túl a magyar alter is meghatározó az albumon.

B.Z.: Shakespeare írja: „Légy, ami lenni remélsz”; odaértél, vagy a közelében vagy ennek? 

Dzsúdló: Cink lenne, ha 23 évesen azt érezném, hogy máris odaértem. Gyakran kérdezgetik, hogy hogy élem meg a befutást: nem tudom. Mindig egy olyan ember voltam, aki sokat dolgozik valamiért és várja, hogy a terve összejöjjön, ha viszont megvalósul a dolog, csak annyit érez, hogy…oké. Ha ez túlcsordul, akkor meg egészségtelen kapkodás lehet belőle. Vigyáznom kell, hogy meg tudjak állni, ezen szeretnék dolgozni. De úgy érzem, jelenleg jól vagyok, jó helyen és jó szinten. Nem tudom elképzelni, hogy ennél most jobb legyek.


Megjegyzés: Marcit az interjú ezen pontján szembesítettük a ténnyel, hogy Beck Zoli kérdéseit tettük fel számára. Ezután stílszerűen a 30Y frontemberével való közös munkáról és kettejük kapcsolatáról faggattuk őt.


„Nekem ez egy életre szóló élmény marad.” – mondta Dzsúdló határozottan.

Dzsúdló: Nem biztos, hogy szorongtam annyira valaha is, mint amikor őt kellett felhívnom. Kijött a lemez, eltelt pár hónap, és egyre halmozottabban futottak be feat-felkérések nagy nevektől. Nekem ott kattant át, hogy ezekre nem tudom azt mondani, hogy igen, mert akkor meghazudtolom magam.

A management kérdezte, hogy lenne-e valaki, akivel featelnék. A válaszom nem volt, pár nap után viszont mondtam, hogy Beck Zolival persze közreműködnék, rajta nőttünk fel, meg az ő koncertjeire jártunk csajozni, mert ott voltak az alteres frufrus lányok.

A 30Y-szeretet tehát tinédzserkorra vezethető vissza, az ajkai-pécsi zenész nagyjából ekkor vált Marci számára zenei idollá és mintává. Olyanná, amilyen példaképek a otthon, a családban is megvoltak anno.

Anyukám sok Cseh Tamást hallgatott. Ő nekem egy olyan zenész, aki megkerülhetetlen ugyan, de az én Cseh Tamásom már Beck Zoli.

A rajongásból végül kollaborálás lett. Kiderült, hogy a menedzserem ismeri, Zoli pedig mondta, hogy jó, de nincs képben, adjunk neki egy hetet, ráhallgat a dologra. Élte, és mondta, hogy hívjam fel. Otthon voltam, kint ültem negyven fokban és életem legstresszesebb telefonhívását bonyolítottam le.” Csakhogy eleinte sem volt 100%-ban garantált a közös mű megszületése, ki kellett derülnie, hogy fér meg egymás mellett a két alkotó személyisége és mennyire passzolnak zenei elképzeléseik – hiába bólintott rá Zoli a feat-re, a kihívás ettől még adott volt. Nagyon tetszett, hogy megállapodtunk abban, hogy nem biztos, hogy bármi közös elkészül. Először menjek le hozzá és nézzük meg, milyenek az energiák. Valahogy úgy fogalmazott, hogy lássuk meg, hogy „Nekünk együtt kell-e dolgoznunk.”

A flow viszont szerencsére megvolt: Az első pillanattól kezdve olyan volt, mintha 10 éve ismertem volna.

Mint Marci meséli, a rituális összecsiszolódás a Zolinak otthont jelentő Pécs városában történt egy pezsgő, mozgalmas, mégis random napon – ekkor dőlt el, hogy nem lőttek mellé, mikor azt hitték érdemes.

Elmentünk megjavíttatni az óráját, fröccsöztünk, megmutatott pár pécsi kávézót, lementünk a próbatermébe, nyomkodtunk a vintage szintiket, a nap végére pedig oda érkeztünk meg, hogy barátomnak, illetve Marcikámnak nevez és már bontogatja ki a gitártémákat. Éreztük, hogy ennek meg kell születnie.

Dzsúdló

Mégis, megannyi kérdés vetült fel és az egészséges alkotói frusztráció is végig ott munkálkodott a szerzőkben, ahogy ez általában lenni szokott valami nagy előtt. Tehát akkor nekem meg kell győznöm, hogy érett vagyok a dologhoz? Vajon nekünk most, abban a pillanatban kell összeraknunk a dolgot? Ott fogjuk megszülni a zenét? Tembo is velem jött, mindketten nagyon szorongtunk attól, hogy rá milyen munkafolyamatok a jellemzőek. Rájöttem, hogy ugyanúgy csinál mindent, mint mi, vagy bárki. Nyilván sokkal okosabban, de ugyanaz a nyögdécselős-küzdős folyamat számára is, amit mind átélünk. Féltem, hogy neki én egy gyerek leszek az egészben, de tudatosítottam magamban, hogy ezt mindenki így csinálja.

A közös session, melynek végeredménye a kávézóban üldögélős vizuállal ellátott Szürke lett, jó útravalónak és komoly inspiráció-boostnak bizonyult. Gergővel ráeszméltünk, hogy rengeteg dolgot tudtunk meríteni ebből. Zolinak a személye egészen para, a vizuál forgatásánál sokkolódtam azon, hogy milyen energiákat birtokol és hány színházi darabot és előadást tart a koncertek mellett. Megkérdeztem hány zenét kell neki észben tartania. A válasz 140 volt.

A Beck Zoli-kérdések okozta meglepettségből felocsúdó Marci végül így összegzett a visszatekintés után:

A közösünk egy fura dal lett, erre nem lehet mást mondani. Így is álltunk neki: ez legyen egy szokatlan cucc, semmi mímeskedés, csak az, aminek jönnie kell.

Dzsúdló

A Szörnyeteg album július 29-én jelent meg, és már elérhető az összes zenei szolgáltató kínálatában. A lemez bemutatója augusztus 27-én lesz a Budapest Park színpadán.

Fotók: Kersner Máté / Footshop