Daniel Aleš Weiss: A drag a kreativitásom kifejezőeszköze

Bemutatnád magad, Dan?

25 éves vagyok, Krnovból származom, a középiskola elvégzése után Brünnbe költöztem, ahol a Masaryk Egyetemen tanulok jogot. Jelenleg az 5. évfolyamot fejezem be, a szakdolgozatomat írom, és azt tervezem, hogy ősszel Prágába költözöm. Részmunkaidőben recepciósként dolgozom egy szállodában, de ha befejezem a tanulmányaimat, azt tervezem, hogy ügyvédként fogok dolgozni. A szabadidőmet a ciszgender barátommal és drag-el töltöm. Ez a hobbim, ami egyrészt drága, valamint sok időbe és energiába kerül, viszont semmiképp sem akarok lemondani róla.

Mit jelent számodra a drag? Hogyan éled meg, mit ad neked? És hogyan kerültél bele?

Mindig is rajzoltam, énekeltem, elég kreatív voltam (kivéve a táncot, -nevet). Két évvel ezelőtt, amikor az első prágai fellépésemet sminkeléssel csináltam, rájöttem, hogy a dragban sok minden egyesül, amiért mindig is rajongtam. Mint például a sminkelés, amit az előbb említettem – már három éve sminkelek, ez volt az első impulzusom a drag elkezdéséhez. A másik dolog, ami a draghez vezetett, a Rupaul’s Drag Race volt, ami gyakorlatilag az America’s Next Top Model a drag queenek számára.

Tudok a csehországi ‘travesti-show’-król, de az valami teljesen más. A travesti a szórakozás, a nevetés kedvéért kerül megrendezésre – egy fickó parókát visel, más személynek öltözik, és előadja a dalait. A drag queenek ezzel szemben saját személyiségük van, amelyet emberek, dolgok ihlettek, sőt, vannak olyan drag queenek is, akik stand-upot vagy burleszk előadást tartanak. Egyszerűen fogalmazva, én egy gyönyörű nő akarok lenni. Ez boldoggá tesz, és jól érzem magam közben.

Hol találhatnak rád az emberek?

Leginkább a járvány előtt léptem fel, az utolsó fellépésem októberben volt. Főleg a prágai Friends klubban lépek fel, ahol nemrég volt az első járvány utáni fellépésem, ami nagyszerű volt. Emellett vannak fellépéseim egy gőzhajón, drag brunchokat szervezek, és tervezem, hogy fellépek a Prágai Pride-on. Nagyon inspirál Ariana Grande és a kedvenc drag queen-jeim, Naomi Smalls, Alaska és Trixie Mattel.

Hogyan reagáltak a környezetedben az emberek a szexuális orientációdra és arra, hogy drag queen vagy?

Ami a szexuális irányultságot illeti, a családom mindig is teljes mértékben támogatott. Nem volt semmilyen sokkoló coming out, a családom nyugodtan vette a dolgot. Az általános iskola második felében értettem meg, hogy meleg vagyok, bár próbáltam lányokkal randizni, de valahogy küzdöttem ellene. De a szüleim támogattak.

A draggal más volt a helyzet, eleinte próbáltam elrejteni, még külön Instagram-fiókom is volt. A szüleim remélték, hogy nem fogok drag-el foglalkozni, ők elsősorban azt akarták, hogy fejezzem be az iskolát. „Ha ezt csinálod, nem akarok tudni róla” – mondta apám. Azt akarták, hogy titkoljam el – most már nem beszélünk róla, és kerüljük a témát, pedig tudnak róla. Anyukám néha beszélget velem erről, még sminket is kaptam tőle, de fellépésemen még nem látott. Apukám nem akar velem beszélni róla. Amikor feltettem egy profilképet sminkkel a Facebookra, a szüleim megkértek, hogy töröljem, mert a rokonaink láthatják.

Látsz-e változást a prágai emberek reakcióiban, nyitottabbak-e? Milyen lépések és változások segítenének?

Az elfogadás egyre inkább terjed a fiatalabb generáció körében, ahol a különböző projektek és kampányok segítenek. Számomra ezek sokat jelentenek és hiszem, hogy ez csak javulni fog. Általános változásra van szükség, valamint arra, hogy meghallgassuk az embereket és személyesen is meg akarjuk érteni őket.

Milyen reakciókkal találkozol a leggyakrabban?

Nyíltan vállalom, hogy meleg vagyok. Úgy látom, hogy az elmúlt néhány évben javult a társadalom hozzáállása, de lehet, hogy ez csak azért van, mert nagyobb városokban élek, és nem nagyon hagyom el a saját buborékomat. A barátaim számán is csökkentettem. Néha kilépek a komfortzónámból és megdöbbenek. Otthon Krnovban mindenki tudja, hogy meleg vagyok és ha hosszabb idő után találkozom valakivel, akkor vagy úgy tesz, mintha nem ismerne, vagy eljátsza hogy érdeklődik és kérdezősködik. Most, hogy belegondolok, csak ritkán élem meg ezeket a kellemetlen, való életbeli pillanatokat. Néha előfordul, hogy valaki rám kiabál az utca túloldalán, de nem veszek róla tudomást.

Amikor valaki a társamat bántja, azt már nem hagyom annyiban. Néha, amikor jelmezben vagyunk egy drag show előtt, látjuk a járókelők szúrós pillantásait, vagy taxiból kiabálnak ránk. Érdekes, hogy inkább azért kapok negatív reakciókat, mert meleg vagyok, mint azért, mert drag queen vagyok. Talán az ok az, hogy a pasik többnyire kevésbé erőszakosan viselkednek a nőkkel szemben, nem tudom pontosan megmondani.

Ami az online világot illeti, ott sokkal több reakciót kapok, mert az emberek nem mernek bizonyos dolgokat csak online kimondani. Például én vagyok az első cseh drag queen, akinek van Twitter-fiókja, és ott megállás nélkül árad a gyűlölet. A TikTok sem jobb. Kaptam már olyan kommenteket, hogy öljem meg magam, hogy a pokolban fogok megrohadni, hogy valaki meg fog verni, hogy beteg vagyok… Néhányan megfenyegettek, hogy megölnek, én blokkolom az ilyen típusú embereket. Ha valaki civilizáltan negatív reakciót ír, akkor vitatkozom vele, de ha nem vezet sehova, akkor kilépek, mert nem éri meg. Ami fontos, hogy sokkal több a pozitív hozzászólás. Fokozatosan toleranciát alakítottam ki a kommentek és a sértegetések tekintetében, de néha engem is rosszul érint a helyzet. Ilyenkor értékelem a legjobban a barátaim és a családom támogatását. Ami szintén segít, az a tudat, hogy én nem csinálok semmi rosszat. Én nem bántok másokat.

Ért valaha fizikai agresszió vagy közvetlen verbális bántalmazás?

Sajnos igen, néhányszor. Egyszer Brünnben találkoztam agresszív szállodai vendégekkel, buzinak neveztek, ezért hívtam a rendőrséget. Egy fiatal rendőrnő segített, félreállított, és megkérdezte, hogy bele akarok-e menni az eljárásba. Végül elengedtem a dolgot, csak nyugalmat és békét akartam, és azt, hogy ők elmenjenek.

Aztán van egy kellemetlen tapasztalatom Krnovból, ami tavaly augusztusban történt. Homofób reakció áldozata lettem. A Pride-hét első hétvégéjén történt. Egy klubban voltam egy brit barátommal, a dj-pult mellett álltunk. Egyszer csak egy srác mögöttem elkezdett lökdösni, és azzal vádolt, hogy buzinak neveztem. Ami abszurd, mert semmi okom nem volt rá, hogy ezt mondjam neki. Végül odáig fajult a dolog, hogy kivonultunk a bár elé, ahol szerencsére körülbelül 15 ember megvédett. A srácok, akik megtámadtak, fenyegetőztek és lökdöstek – a fő srácnak volt pár barátja is vele, így két csoport állt egymással szemben. A barátom hívta a rendőrséget, mert fenyegetve éreztük magunkat. Negyedóra múlva megérkezett egy autó 2 rendőrrel, akik nem tudták enyhíteni a helyzeten, csak kinevettek minket, és megkérdezték, hogy miért nem vagyok inkább otthon. Közben a támadók elfutottak. A találkozásról írtam a közösségi médiában, majd a Lui magazinnak, még egy klubban is beszéltem róla. Így vesztettem el a rendőrségbe vetett hitemet.

Milyen üzenetet szeretnél közvetíteni az LMBTQ+ emberek elfogadásával és egyenlőségével kapcsolatban?

Mindenki azt szeretné, hogy tiszteljék, szeressék, és ugyanolyan lehetőségei legyenek a szeretetre, mint bárki másnak. Hogy ne kelljen gyűlölettel találkozni. Nem akarunk bántani senkit, ezért szeretnénk, ha nem bántanának minket. Viselkedjünk úgy más emberekkel szemben, ahogyan szeretnénk, ha velünk szemben is viselkednének.

Credits:

Fotók: Vlad Shaf @vladshaf

Production: Ngoc Anh Nguyen @imthxqueenb