Büki Balázs: Arra szoktam menni, amit magamhoz tudok ölelni, nem arra, amit nagyon fejtegetni kell

Balázs alapjaiban formálta át a hazai vizuálok megjelenését, és azt, ahogy eddig a videóklipekről gondolkodtunk. Bükibé (ahogy a legtöbben megismerhettük nevét) jött, leszámolt a klisékkel, kukába dobta az addigi, unásig ismételt sémákra alapuló vizuális konvenciókat, és innovatív, összetéveszthetetlen arculatot teremtett, amivel az underground trap szcéna alkotói után a mainstream könnyűzene előadóinak tetszését is elnyerte. Mint a filmes mondja, egykesége miatt kiskora óta mélázó, vizuális típus, álomszerű, letisztult látványvilágára pedig pont az a szentimentalitás jellemző, ami belőle is árad.

A rendező eddigi anyagait napestig sorolhatnánk: Balázs az On The Low kiadó oldalán robbant be, jött a Jégkori, a Jimmy, a Lány, Gyuris, AKC Misi és VV Pampi magával ragadó klipjei, dolgozott Till Attila oldalán a Propagandában, forgatott a noÁr mozgalommal, Kemény Zsófi költő-slammer alteregójával, Sophie Harddal, Hiroval, a Wellhelloval, Tóth Andival, Opitz Barbival, nemrégiben Ress klipjeit fényképezte, a közeljövőben pedig Dzsúdló vizuáljaiért felel majd.

Áprilisban leültünk a több, Footshop által támogatott klipet is jegyző művésszel, és megtudhattuk, mi a közös a Woltban és a Netflixben, kik azok a Gábor-cigányok, hol a helye Jancsónak, Makknak és Huszáriknak a magyar-és külföldi kánonban, milyen munkatárs Tilla, mennyire lehet szabadon dolgozni egy kommersz klipen és azt is, hogy mi a jó fény titka. Nagyinterjú.

Az elmúlt fél évben jelentősen megsokasodtak a projektjeid, jelenleg miken dolgozol?

Nemrég befutott egy rég áhított projekt, Dzsúdló keresett meg. Kedvelem a zenéjét, vele lesz a legfontosabb anyag, amit mostanában forgatnánk. Nagyon motivált a Marci abban, hogy eddig nem látott dolgokat találjunk ki, mind a hangulat, mind látványvilág tekintetében. Neki eddig is egységes arculata volt, ami nagyon valamilyen. Most újat szeretnénk, de az is lehetne nagyon valamilyen. Izgat, hogy majd milyen irányba tudunk elvetemedni. Ressnek is csípem a zenéjét, vele is dolgozunk most. Egy három számos EP-je jön lassan, mind a három számhoz szerződtünk egy klipre, most ment ki a második, a harmadik lesz a legnagyobb durranás. Ami még tuti, az egy Tóth Andi klip, májusban fog forogni, Yaminával közösen.

Ez egy house-os nyári zene, amit noha nem hallgatnék otthon, azért tetszik, hogy mindkét csaj elég lázadó, lehet egy kicsit Spring Breakers-látványt hozni a klipbe. Egyeztettünk még Kristoaffal is, akinek május végén debütál az Eufória című zenéje, ehhez egy gyönyörű, őszinte koncepciót találtunk ki. Kezdem magamon azt érezni, hogy jönnek nagyobb előadók, és idomulnak a koncepcióim ahhoz, amit ők képzelnek magukról. Ugyanakkor nem akarok elmenni a kommersz irányba, nagyon szeretem azt az ősi indíttatást, ami kicsit mélyebb, érzékenyebb vonalat szül, Kristófnál pont ilyen lesz. Ő egy szakítás történetét mesélte el nekem pontról pontra, és annyira jó vizuális élményeket festett le, hogy ezt tök jól bele lehet szőni egy anyagba. 

Fontosnak tartod, hogy felszínre hozd az alanyok valódi karakterét? 

Andiról tudom, hogy lázadó korszakában van, erre lehet reflektálni. A lázadásnak megannyi aspektusa van. Nézőpont és nézőpont között lehet ingadozni, de igazság csak egy van. Tök szépen lehet érzékeltetni például, hogy ő mit képvisel, azzal együtt, ami a lelke mélyén ott van igazából.

Hogy érzed, mikor jött el a fordulópont a karrieredben? Melyik rendezésedtől számítva kezdtek el többet foglalkoztatni?

Ez teljesen véletlenszerűen jött, mentek ki a munkák és ímmel-ámmal eljutottak többekhez. Az első ilyen a Hiro-féle megkeresés volt. Találkoztunk, talán az volt a “belépő”. Ők Pampi Hullámvölgyével példálóztak, nagyon tetszett nekik. Visszakanyarodhatunk tehát Pampihoz, ő adta a lendületet és az első löketet. Osztálytársak voltunk filmszakon, amikor elkezdett kísérletezni a zenével, akkor tök evidenssé vált, hogy együtt fogjuk csinálni. Ugyanezen a vonalon keresztül Miskovits Marci is megkeresett, neki a Lány tetszett meg nagyon, majd a Purgatórium és a Hullámvölgy miatt is írt. Opitz Barbi is Marciékon keresztül jött be a képbe. 

Mennyire kell megalkuvónak lenned, illetve mennyi kompromisszumot kell kötnöd egy-egy ilyen kommersz projektnél a régi, kézműves anyagokhoz képest? Érezted már azt, hogy meg van kötve a kezed?

Őszintén szólva nagyon jó dolgom van, mert akik eddig megkerestek, ők mind a korábbi klipekben megjelenő koncepciókba szerettek bele. Mindenki úgy fordult hozzám, hogy találjam ki én, az ötleteim pedig mindig elnyerték az alkotók tetszését. Kompromisszumokat egyedül a vágóasztalnál kellett kötni, néhány képet ki kellett cserélni, ami nem tetszett a szereplőknek. A mainstreamben akadnak ilyen hiúsági dolgok, Misi például soha nem cseréltetett ki velem egy képet sem. Barbi érthető módon figyelt a sminkre, a hajára, ésatöbbi. 

Ha már Opitz Barbi, a Kinn az utcán klipjébe a te ötleted volt bevonni a hazai színteret felforgató, igen megosztó 666Ghost nevű rapper srácot? Vagy ők kötötték ki a roma fiatalok szerepeltetését?

Barbiék küldtek moodokat, amik nekik tetszettek. Ezek közt volt egy Travis Scott-és egy Mero klip. A lényeg, hogy az utóbbi klipje Isztambulban forgott, a vizuálban sikátorokban rohangáló gyerekek összeverődnek egy bandába, az előadó pedig középen rappel. Tetszett az anyag stílusa, illetve Barbi zenéje is más volt, mint az addigiak, nem mellesleg nagyon közel áll a szívemhez ez az utca-téma. Ezután én kezdtem el kigondolni, hogy miképp lehetne hitelesen lehozni egy ilyet. Az On The Low Facebook csoportjából rögtön eszembe jutott 666Ghost. Van nekik egy klipjük, amelyikben maszkban vannak, és késekkel és fegyverekkel hadonásznak. Lesokkoltam, amikor láttam, hogy ilyen van Magyarországon. Ez a kíváncsiság tudat alatt elmentődött, és eszembe jutott ő. Ráírtam Ghostra, és HívjúgyhogyX-re is, ők rögtön benne voltak a forgatásban. Le is mentem hozzájuk terepszemlét tartani, ezalatt pedig össze is állt minden. 

A srácoknak csináltál egy pár snittet tartalmazó low budget videóklipet, az is ekkor forgott?

Barbival forgattunk, Ghost pedig mondta, hogy vegyünk fel ezt-azt a szünetben, ezekből, három klipbe nem kerülő nyersanyagból tevődött össze az a vizuál. Az volt a megállapodásom Ghosttal, hogy addig nem kerülhet ki, amíg a Barbi klip nem lesz publikálva. Persze hamarabb kidobta, de nem lett baj belőle. Ha megfigyeled, ugyanazok a helyszínek köszönnek vissza a Barbinál, mint náluk. Mindenesetre nagyon szívesen csináltam nekik, mivel eléggé megszerettem őket, attól függetlenül, hogy a neten mit mutatnak magukból. Én nyitott szívvel mentem oda, ők ugyanúgy fogadtak, bár néha nehéz volt őket terelgetni. HívjúgyhogyX akkor csinálgatta az első zenéjét, ami annyira megtetszett, hogy felajánlottam neki, hogy arra viszont tényleg csinálok egy, amolyan jótékonysági klipet. Illetve motiváltam arra, hogy vegyen fel stúdióban, ne telefonos legyen a hangja. 

A Romani nevezetű, romák által alapított és vezetett nagy hírű divatmárkának is forgattál, milyen élmény volt? 

Ez egy kicsit más világ, hozzájuk közvetve jutottam el. Gilányi Fannival sokszor dolgoztunk már együtt, még egyetem alatt ismerkedtünk meg. Neki volt egy vizsgára készült dokumentumfilmje, ami a Romani két divattervezőjével készült. Én ezután ismertem meg őket, kölcsönösen meg is kedveltük egymást. Szerencsére nagyon jól megy a márkájuk, Európa-szintű a hírük már. Forgattunk neki aftermovie-t, azóta a divatbemutatóikra is hívnak minket, mint videós csapatot. Vacsoráztunk is velük korábban, csodálatos az a nagylelkűség, amivel fogadtak, a bölcseletek a papától, akinek az összes foga arany volt, a kezére pedig egy “Üss” felirat volt tetoválva börtöntollas megoldással. Vannak tehát dolgok, amik a mi szemünknek furcsák, vagy csak a tévében láthattuk eddig, de nagyon tanulságosak. Plusz szeretnék csinálni egy dokumentumfilmet az erdélyi Gábor-cigányokról, ez egy nagyon szívhez szóló projekt nekem. 

Róluk mit érdemes tudni? Miért esett rájuk a választásod? 

Ha utánajárunk, hihetetlen dolgokat lehet találni a kultúrájukban, nagyon mély hagyományokat őriznek a mai napig, picit hasonlóan az ortodox zsidókhoz. Nem isznak például alkoholt, a nőkre a fodros szoknya, a szalagos, vagy lefedett haj a jellemző, a férfiak pedig óriási kalapokban járnak, vizuálisan nagyon érdekes. Nyelvileg is van közünk hozzájuk, illetve nincsenek is olyan messze. Ezt szeretném elindítani, ha felszabadulnak a határok. Ha minden igaz, van is támogatás egy tévé részéről, szóval lehet, hogy tényleg elkészül.

A dokumentumfilmnek tehát feltétlenül társadalmi kérdéseket kell boncolgatnia? Fontos számodra, hogy ezekben a filmjeidben mutass be egy-egy kultúrát, népcsoportot, vagy karizmatikus személyiséget?

Nem szoktam túl komplexen belegondolni, hagyom, hogy az érzelmek vigyenek. Ha egy dologban meglátom a szépséget, azt tudat alatt elkezdem hajtani, így alakulnak ki a témák. Szerencsés esetben olyan dolog jön, amiknek társadalmi aspektusa is van. Általában egy szép villanás, vagy individuálisan megindító dolgok szoktak megtetszeni, nem egy nagy egész. Arra szoktam menni, amit magamhoz tudok ölelni, nem arra, amit nagyon fejtegetni kell. Az éjszakai bűnözésben sem láttam sok szépséget, nem gondoltam arra, hogy az utcán drogot áruló fiatalok világában lehet bármi vonzó, aztán egy osztálytársammal kiruccantunk Berlinbe, ahol volt egy hídon található metrómegálló.

Ahogy kiszálltunk, fekete kissrácokat láttunk mindenfelé. Megfagyott bennem a vér, a szokatlan látványtól és a szépségtől is. Villogott a neonfény és ráesett az arcukra, közben élték a maguk valóját. Fotós szemmel gyönyörű volt. Aztán lementünk, ott pedig két kommandós csavarta hátra egy srác kezét egy rajtaütés során. Ezt titokban le is kaptam, bekapcsoltam a videót, és úgy tettem, mintha telefonálnék, így körbe fel tudtam venni az egész jelenetet. Ezóta nagyon nagy kíváncsisággal fordulok minden hasonló felé. A Moonlight az egyik kedvenc filmem, ez is egy hasonló miliőt fest le, szinte déjà vu érzésem volt. 

Nem érzed azt, hogy egy dokumentumfilm esetében szegényesebb az eszköztárad egy játékfilméhez képest? 

Szerintem épphogy több művészi eszköz áll rendelkezésünkre. Ha ezalatt egy kameramozgást, vagy világítást értesz, amit egy doksiba nehéz belepaszírozni, talán, viszont a valóságnál nemigen létezik erősebb eszköz. Te bármilyen szépen fényképezhetsz, bármilyen jól világíthatsz, kitalálhatsz ügyes kameramozgásokat, de amitől film a film, az az, hogy mi történik. Ez a valóságban lélegzetelállító, olyan helyzeteket adódnak, amikre nem is gondoltál volna. A fikciós film vagy ebből táplálkozik, vagy a fantáziából, de én az A verzióban hiszek. A valóság egy véletlenszerű, de erős csapattárs, nem lehet überelni.

Gyakori, hogy egy-egy rázós helyzet miatt gerillafelvételek születnek a dokumentumfilmekhez, mivel nincs minden előre megkomponálva. Lehet, hogy neked szaladnod kell az alany után, vagy a kabátzsebedből kell videóznod az eseményeket, ezt mindig izgamas látni.

Pontosan, ez csak még jobbá teszi. De mindez a játékfilmre is igaz lehet. Ha a néző külső szemlélőként tud látni egy bunyót, az jobban tud rá hatni, olyan érzése lesz, mintha ott sétálna az utcán, így realistább a kép. Ez egy doksinál hatványozottan igaz, ha mondjuk úgy van komponálva a kép, hogy belelóg az operatőr dzsekije. Ezt érzi a néző. 

Bár sejtem a választ, mégis megkérdezném: film-, vagy sorozatpárti vagy?

Abszolút filmpárti vagyok, csak sajnos az az igazság, hogy a sorozaté a jövő. Tehát érdemes haladni a korral és figyelni azokat is. Van előnye, sokkal részletesebben fejtheted ki a gondolataid, a hátrány, hogy jobban kell igazodni a nézői igényekhez. A sorozatban is van potenciál, lásd: End of the Fucking World, Ifjú pápa, Too Old To Die Young. Sorrentino Ifjúság című filmjében van egy nagyon jó gondolatmenet erről, amikor találkozik a főhősnőjével a rendezőt játszó férfi szereplő. A nő közli, hogy nem tud részt venni a filmben, mert egy jól fizető sorozatszerepet kapott. Sorrentino szócsőként elmondja, hogy itt a film halála, jön a Netflix és a sorozatok kora. Miután megfogalmazta a véleményét, fel is vette a fonalat, és megcsinálta Az ifjú pápát és Az új pápát. 

A Netflix egyébként az imént említett dokumentumfilm műfaját is rendkívül népszerűvé tette.

A koronavírus amúgy csak segített a Netflixen, ami pont úgy be tudott pörögni, mint a Wolt. Ahogy a a kaját, úgy a mozit is mindenki haza rendeli már.

Mit gondolsz, nem tesz jót ez a megszakításos tagolás ezeknek az alkotásoknak?

Azt vallom, hogy nem szabad szünetet tartani filmnézés közben, mert akkor nem ugyanúgy jön át az információ és az érzelem. Ha egy megható filmet félbe hagysz, és elmész Toffifeet bontani, meg bort tölteni, akkor a vége már nem fog ugyanúgy ütni. 

A Propaganda című műsor egyes adásait is te fényképezted. Milyen egy tévés stábbal dolgozni, illetve milyen érzés Till Attila operatőrének lenni? Ha jól tudom, többek közt ennek révén jutottál el Kulka Jánoshoz és  Baán Izsák bakonybéli bencés szerzeteshez is. 

Ezek a filmezés legjobb részei. Annak érdekében, hogy érdekes legyen a látvány, mindig valami izgalmas történetet, karaktert, helyszínt kell választani. Benne van az utazás, az új emberek megismerése, ez egy remek hozadéka a munkánknak. A Propagandánál nem volt más a menet, mint amit addig megszokhattam, mivel dokumentumfilmeket előtte is csináltam, és nem is nagy tévés kamerákkal rögzítettük a felvételeket, plusz stúdióban sem forgattunk. Tilla műsora azért áll közel hozzám, mert ezek valójában dokumentum-és portréfilmek, amik a valóságot ábrázolják interaktívan és pörgősen. Tilla ugyanolyan jó fej, mint a képernyőn, nagyon vagány és progresszív ember, szívesen dolgozik együtt fiatalokkal. Ezen túl nagyon elismerem, mint filmest. Az egy dolog, hogy az egész ország a Sztárban sztárból ismeri, de a Tiszta szívvel és a Csicska előtt le a kalappal, ezek óriási művészeti alkotások. Én nem hittem el, hogy mégis hogy lehet olyan csavaros és őszinte forgatókönyvet írni, mint a Tiszta szívvelé.

Ha már magyar film, te kikre nézel fel a hazai alkotók közül?

Imádom a magyar filmet, szerintem Európa top három filmes-kulturális nemzete voltunk. Ha megnézzük, hogy Franciaország és Olaszország micsoda nagy filmeket csinált, nem vagyunk sokkal lemaradva, ha Makk Károlyt, Huszárik Zoltánt, Tarr Bélát, vagy Jancsó Miklóst említjük. Óriási múltunk van. Kortárs alkotók közül is sokakat szeretek, Pálffy Gyuri óriási kedvenc, Fliegauf Benedek szintén, és Enyedi Ildikót is imádom. Nagyon tetszett Csuja Lászlótól a Virágvölgy, Kocsis Ágnestől pedig a Pál Adrienn, az egy lehengerlő film. Ezért utálom, amikor egy laikus a magyar focival párhuzamot vonva azt mondja, hogy az amerikaihoz képest a kortárs magyar film kuka, és felesleges próbálkoznunk. Mondjuk a fociban is a múltunkra emlékezünk főleg. (nevet)

Mióta az életed része a film?

A filmek, egészen pontosan a művészfilmek 8 éve az életem részei. Olyan volt ez nekem, mint egy terápia. Sokáig csak Halálos Iramban-kaliberű filmeket néztem, aztán rájöttem, hogy létezik az a filmes kategória, ami az elesett emberekkel, a lelkiséggel, és az érzelmekkel foglalkozik, nem csak a szuperhősökkel, meg Vin Dieselekkel. Ez egy csodás felismerés volt. 

Külföldi filmesek közül ki tudott rád hatást gyakorolni? 

Paolo Sorrentino, Nicolas Winding Refn, Gaspar Noé és Andrej Petrovics Zvjagincev óriási ikonjaim. Harmony Korine és Larry Clark is zsenik, illetve szeretem a távol-keleti filmeket is. 

Kar-Wai Wong esetleg? 

Na, ő. A Szerelemre hangolva és a Bukott angyalkák hatalmas kedvenc. 

A klasszikus külföldi filmesek közül kinek a művészetét érzed időtállónak? 

Felliniét és Bergmanét. Bergman Personája vizuálisan annyira progresszív film, hogy az még ezer év múlva is menőnek fog számítani, brutális, amit tanulni lehet belőle. Fellininek pedig az érzelmessége fog meg. Valahogy azt érzem, hogy a lelkem nagyon passzol ehhez az olasz lelkülethez, ami az élet szépségéről, a szerelem és család megéléséről szól. Ha van egy villanás az életben, azt nem lehet otthagyni, mivel olyan kevés jut az ilyen pillanatokból. Ezt pedig az olasz filmesek mutatják be a legszebben. 

Mi az, amit a modern filmben leginkább üdvözölsz, és leginkább negatívnak ítélsz? 

Rossz tapasztalatom egyáltalán nincs a modern filmmel kollektívan, ugyanolyan értékeket hordoznak, mint régen. Persze vannak kivételek; talán a kétezres évek idején, amikor Britney Spears hódított a zenében, és egy ilyen nagyon future modern világot éltünk, akkor a filmezésben is a túlzott high-tech sémák voltak a jellemzőek. Ez szerintem nem a legjobb irány, kicsit elidegenítő volt. A lényeg, hogy nagyon szeretem azt a fajta filmezést, ami most reneszánszát éli, újra érződik az ember a film mögött. Akár az, aki kigondolja a történetet, akár az, aki tartja a kamerát.

Abból indultam ki, hogy sokan kifogásolják, hova is jutott mára a film, és hogy mégis hogyan lehet létjogosultsága például egy Bosszúállók-féle súlytalan szuperhős sztorinak. Rengetegen hasonló kritikával fordulnak a zenéhez is.

A Marvel-filmeket nem szoktam megnézni, de ezekről sincs rossz véleményem, mert a Harry Pottert is imádom. Itt sem mondanék túl rossz tendenciát. Aki a trapre utalva is hasonlót fogalmaz meg, az nem intelligens válasz, mert a fejlődést nem lehet hátráltatni. És ha egy közösség már kialakult rajongótáborral elindul egy irányba, akkor az megalapozott, mert ők azt szeretik, és lélekből csinálják. Erre senki sem mondhatja, hogy szar, csak azt, hogy “nekem nem tetszik”. A zenében olyan változások vannak, mint régen a festészetben. Átmenni impresszionizmusból expresszionizmusba. A filmben ennyire éles különbségek nincsenek, finomabbak a változások. 

A Panasonic pályázatára készített kisfilmedben, melyhez a Lány egyes kimaradt jeleneteit használtad, említetted, hogy az egyik álmod, hogy egy nagyszabású egész estés mozifilmet rendezhess. Mennyire érzed közelinek ennek a megvalósulását?

Ha az ember filmmel foglalkozik, akkor a legkomplexebben egy két órás mozifilmben tudja kiadni magából az üzenetét vagy történetét, ezért ez a legfontosabb célom. Közelinek nem érzem, bár Magyarországon van az Inkubátor program, amin bárki pályázhat és így van erre lehetőség, de én még tanulni szeretnék, mivel egy ilyen meló nagy felelősség. Ugyanakkor gondolatok és forgatókönyv-szülemények vannak már, azt tudom, hogy miről beszélnék szívesen, de nem sürgetem a dolgot. Ha nagyon gyorsan megy felfelé az ember, akkor lehet nem is élt igazán. 

Mikből állnak ezek a forgatókönyv-foszlányok?

Szívesen beszélnék egy fiatalról, aki tiniként meg volt győződve a saját útjáról, és arról, hogy mi jó neki. Ez a valami végül megváltoztatja őt, egészségügyileg, vagy külsőleg. Később, miután benőtt a feje lágya, tükörbe néz reggel, és már nem tudja elfogadni a múltját, és azt, amit magának okozott. Magadnak megbocsátani a legnehezebb, ha már visszafordíthatatlan dolgot csináltál. Kérdés, hogy ekkor hogy tud túllendülni a lélek. Az identitás irányából közelítenék.

Egy podcast interjúdban azt mondtad, hogy a kompozíciófétised elmúltával fényfétised lett, fontosnak tartod az ezzel való játékot, és a fény pontos ismeretét. Milyen szerinted “a jó fény” és mennyit kell küzdeni érte? A Hullámvölgynél említetted, hogy nagyon sok időt vett igénybe a forgatás, mivel el akartátok csípni a kékórát. 

A legjobb a természetes fény, az pedig nem délben van. Mégis, azt látom, hogy az elkészített, mesterséges fényért ugyanannyit kell küzdeni, mint az elcsípett természetes fényért. A jó képet leginkább maga a fény csinálja meg, ezt lehet még kimaxolni a kompozícióval és kameramozgással. 

Mennyire nehéz tanulni a fényelést?

A fény iránya és a tónuskülönbség nagyon fontos elemek. Tudatosan kell tanulni, a szemünk tudni fogja, mi működik jól. Sötétítsünk be otthon, rakjunk az asztal közepére egy gyümölcstálat, aztán nyissunk ki egy ajtót, vagy ablakot. A lényeg, hogy egy pontról jöjjön a fény, ezután járjuk körbe az asztalt, és keressük meg a pontokat, ahová legszebben esik, kísérletezzünk.

Neked hogy születnek az ötleteid? Eredendően vizuális típus vagy, vagy a filmezés vezetett rá arra, hogy képekben gondolkodj?

Abszolút mélázó típus vagyok. A mélázás pedig képekben jelenik meg. Egyke vagyok, főként ebből eredeztetem. Testvér híján állandóan fantáziáltam. Arról, hogy ki a szerelmem, arról, hogy milyen biciklim lesz, arról, hogy milyen motort fogok vezetni, arról, hogy milyen felnőtt leszek. Ez annyira rutinszerűvé vált, hogy több időt töltöttem gyerekkoromban az álmaiban, mint a valóságban. Vizuális típus vagyok, még a dialógusok szavait is képekben látom, ezeket próbálom összefűzni történetté. Ezt a fajta kreatív folyamatokat nagyon be lehet indítani kávéval, fekete teával, meditációval, futással és a zenével, utóbbi szépen és organikusan tud így egyesülni a videózással.

A zenénél maradva, te miket és kiket hallgatsz? Befolyásolta valamilyen irányba a zenei ízlésedet, hogy trap klipeket kezdtetek el gyártani? Közelebb vitt esetleg a műfajhoz?

Mindig is rapet hallgattam. A Hupikék Törpikék letétele után Linkin Park, Limp Bizkit és Sub Bass Monster jött, és ezután a keményvonalas west-és east side hiphop walkmanen és discmanen. Érdekes módon a trap és az autotune használata soha sem volt számomra egy cringe-értékű újdonság, mert már hetedikben a Lil Wayne és Lil Jon-féle előadók jöttek be, mindig az ilyen extrább és bátrabb dolgokba voltam belezúgva. Tetszik, hogy a trappel milyen asszociatív módon lehet kommunikálni. Szerencsére megszerettem több műfajt is az évek során, volt egy Fishing on Orfűre járós magyar alter-korszakom, és egy technós időszakom is. 

Forgattál noÁrral és Kemény Zsófival is, fontosnak tartottad, hogy beállj személyesen politikai ésvagy környezetvédelmi ügyek mögé, vagy nem ez volt a mérvadó?

Ezek is véletlenszerűen jöttek az életembe, de így, hogy megtörtént, több lettem, és ezért nagyon hálás vagyok. Sokat épültem attól, hogy a noÁrral kiálltunk a klímaválság ellen. Tök jó lesz majd visszatekinteni, és látni, hogy ezek voltak a kezdő darabkái a gondolatiságnak, amit most képvisel. 

Talán AKC Misinél használtál először slow shutter/motion blur technikát, ami azóta több hazai kommersz klipben visszaköszönt más alkotóknál. Mit gondolsz, mondhatjuk, hogy te vagy ennek az elterjesztője, esetleg megteremtője itthon? 

Magyarországon senkinél nem láttam azelőtt, viszont Travis Scottnál, Rihannánál az említett Bukott angyalkáknál, vagy Tony Scott Man on Fire-jében és a Gladiátorban is használják. De szerintem ez a technika senkié, szóval evidens az alkalmazása, hülyeség lenne nem kiaknázni a lehetőségeit. 

Visszatekintve melyik projekted volt igazán a szívügyed?

Az Opitz Barbi-klip abszolút a személyes kedvenc, mivel úgy gondolom, hogy a legszebb üzenetet ott sikerült megfogalmazni, és ez nagy boldogsággal töltött el. Misivel nagyon szeretek együtt dolgozni, jól rezonálnak az energiáink, úgyhogy a Purgatóriumot is ide sorolnám. A Hullámvölgy is közel áll hozzám, nagyon jó végeredménye lett annak, hogy Barnával és Mátéval összedugtuk a fejünket.

Pampiékkal tervben volt már a sulis évek alatt is, hogy csinálni fogtok valamit együtt, vagy Máté zenei karrierjének elindulása kellett hozzá?

Ez véletlen volt, Mátéval mi már elsőben csináltunk filmet és barátok voltunk. Barna később jött, mivel ő egy visszahúzódó, tipikus amerikai szemüveges diák volt az első években, aztán csatlakozott, és kialakult ez a hármas csapat. Most, hogy próbálok tényleg egy adott ütemben, önfenntartóan dolgozni, kicsit elszakadtunk, de ez örökké az a kis hármas marad, barátság szintjén mindenképp.

Kilépő gyanánt mi az üzeneted azoknak a fiatal alkotóknak, akik most kezdenének el filmmel foglalkozni? Mi volt az, amit te mindig szem előtt tartottál? 

Ha nekiállunk filmezni, akkor legyünk maximalisták, amennyire csak lehet, mert a munkának a tisztelete és alázata az, ami meghozhatja a minőséget. A lelkes feltörekvőknek azt mondanám, fogalmazzák meg azt, ami mélyről jön és ami kikívánkozik, ne akarjanak megfelelni, hanem figyeljenek befelé, és azt hozzák ki magukból. Ez mindenre igaz, még egy reklámfilmre is. Ezt nem kell elrejteni, ha véletlen valaki azt gondolná, hogy erre nincs szükség, vagy nem ezt veszik meg, az téved.

Büki Balázs itt lehet követni az Instagramon.

Fotók: Kersner Máté / Footshop