Kryštof Stupka: Csak azért járok fejhallgatóval, hogy ne halljam a sértéseket

Kryštof LMBTQ+ aktivista, aki fiatalkorának nagy részét külföldön töltötte. Ebben az interjúban megosztja tapasztalatait a vele kapcsolatos online és offline reakciókról és beszél a Csehországi egyenlőség jelenlegi állásáról is.

Kérlek mutatkozz be Kryštof, ki vagy és mivel foglalkozol?

22 éves vagyok Prágából származom. Meleg vagyok. Franciaországban tanulok jogot és politikát az egyetemen, mert mindig is az emberi jogokkal akartam foglalkozni. Brüsszelben voltam gyakorlaton az Európai Parlamentben. Sokáig győzködtem magam, hogy politikai tevékenységet folytassak, mert nem voltam biztos benne, hogy létezik-e olyan politikai csoport, amelyik érdeklődik az LMBTQ+ aktivizmus iránt és hogy őszinte legyek, még mindig győzködöm magam. Jelenleg abszolút elégedett vagyok az életemmel – jól megy az iskola, remek baráti közösség vesz körül és ami a legfontosabb, szabadnak érzem magam.

Hogyan reagáltak a környezetedben élők a szexuális irányultságodra? Mi a helyzet a közeli családtagjaiddal és barátaiddal?

Mélyen katolikus családból származom, így a coming-outom bonyolult volt. Már kiskorom óta tudtam, hogy meleg vagyok, de csak az internet segítségével kezdtem el megérteni, mert otthon nem volt kivel beszélnem róla. Miközben felnőttem, a szüleim támogatása sajnos jórészt elmaradt, nem vették jól a coming-outomat. Elküldtek egy kolostorba egy katolikus nyári táborba, mert azt hitték, hogy beteg vagyok, és ez majd meggyógyít. Még most is bonyolult a kapcsolatom a szüleimmel. De néha-néha beszélünk azért.

Másrészt van 5 csodás testvérem, akikkel nagyszerű a kapcsolatom. 16 évesen el akartam menni otthonról, ösztöndíjat kaptam és egy amerikai bentlakásos iskolába mentem. Azóta több országban is tanultam külföldön. Csak tavaly tértem vissza Csehországba, de az egyetemet Franciaországban fogom befejezni. Már középiskolában is foglalkoztam az LMBTQ+ kérdéskörrel és azon dolgoztam, hogy az iskola szabályai befogadóbbak legyenek. Aztán a franciaországi egyetemeken a diákönkormányzatban dolgoztam, ahol elég sok LMBTQ+ témájú dolgot tudtam keresztülvinni. Igyekeztem megkönnyíteni a közösséghez tartozó emberek életét, hogy önmaguk lehessenek mindennapjaikban.

Milyen reakciókkal találkozol az online és offline világban?

Prágában minden nap kapok valamilyen reakciót, visszajelzést. Hetente egyszer gyűlöletbeszéd, nagyjából kéthetente egyszer buzinak neveznek és így tovább. Úgy érzem megedződtem ezzel kapcsolatban – bizonyos értelemben már fel vagyok készülve ezekre a reakciókra, mondhatni „megszoktam” őket. Sajnos ez minden, amit tehetsz. Nem megyek el otthonról fejhallgató nélkül, hogy ne kelljen hallgatnom a sértegetéseket, fekete napszemüveget hordok, és igyekszem nem túl sokat nézni az emberekre.

Nagyon önkifejező vagyok. Szándékosan öltözöm melegként. Úgy akarok öltözködni, ahogy éppen érzem magam. Ami igazán zavar, az az, hogy néhány reakció, amivel találkozom, milyen hatással van az emberekre, akikkel együtt vagyok. Egyszer például randin voltam és megálltam beszélgetni az egyik barátnőmmel, hirtelen meghallottuk: „Ha nem mennek el most azonnal, rosszul leszek!”. Figyelmeztettem, hogy rendőrt fogok hívni. Aztán ezek az emberek el is mentek, de a barátnőm megdöbbent. Ez a viselkedés duplán sokkoló azok számára, akik nincsenek hozzászokva. Olyan is volt már, hogy autókból köptek le – mostanában messzebb sétálok az úttesttől. Az emberek sokkal gátlástalanabbak a neten, ezért nem megyek már fel a Facebookra. Többnyire a Twitteren kommunikálok. A gyűlölködők gyakran készítenek képernyőfotókat, felteszik a Facebookra, ahol olyan kommenteket kapok, hogy „menjek, akasszam fel magam”, „kezeltessem magam”, stb. Régebben a barátaim elküldték nekem ezeket, de manapság már nem akarom látni.

Ért már nem szóbeli támadás is?

17 éves koromban volt az első traumatikus élményem. Szarajevóban voltam, Boszniában és elég gyakori volt, hogy az emberek rám kiabáltak az utcán. Egyszer a várost fotóztam Szarajevóban és észrevettem, hogy az egyik képen egy körülbelül 4 fős csoport engem bámul, sajnos muszáj volt elsétálnom mellettük. Utánam jöttek, az egyikőjüknél kés volt. Körülbelül egy órán át futottam előlük, mire beértem a városközpontba, ahol már nagyobb tömeg volt és „biztonságban” érezhettem magam. A mai napig nem merem megnézni ezt a képet. Ez a rossz élmény motivált arra, hogy a boszniai LMBTQ+ jogokról írjam a szemináriumi munkámat , fel is vettem a kapcsolatot a Sarajevo Open Center intézményének jogászaival, a segítségükkel el is készítettem.

Aztán az egyik félévben, amikor Marokkóban, Rabatban voltam, a kézen fogva mutatkozás elképzelhetetlen volt – az emberek elkezdtek köveket dobálni. Athénban pedig szó szerint kidobtak egy boltból. Barátnőimmel voltam ott, az eladó nem volt hajlandó kiszolgálni és kilökött a boltból. Ekkor hívtam a görög rendőrséget és a cseh nagykövetséget. A rendőrség egy óra múlva érkezett, feljegyezték az esetet, de azt mondták, hogy mivel senki sem sérült meg, nem tehetek semmit, csak pert indíthatok – a konzulátus ügyvédei pedig azt mondták, hogy nem éri meg. Ezek a tapasztalatok segítettek abban, hogy „falat” építsek magam köré, és néhány dolgot már nem engedek át rajta. Próbálok nem tudomást venni róluk.

Úgy érzed, hogy a társadalom reakciói és a közvélemény állása jó irányba haladnak?

Általánosságban igen. Jó látni, hogy a cseh emberek fejlődnek, különösen a fiatalabbak toleránsabbak. Viszont a cseh emberek inkább csendben reagálnak. Ha valami történik, csendben vannak. A társadalom nagy része rendben van. Csak egy kisebb csoport, körülbelül 10%, radikalizálódik. Sok politikus nem nyilatkozik, mert nem akarnak szavazatokat veszíteni. Nincsenek nyilvános viták. Vannak olyan emberek a parlamentben, akik a médián keresztül befolyásolják a közvéleményt és támogatják a gyűlöletbeszédet, a homofóbiát pedig inkább mint ellenvéleményként pozícionálják.

Mi áll a #dopiszarovnost (levél az egyenlőségért) kezdeményezés hátterében?

Kampányt szerveztem az egyenlő házassági jogról szóló törvény megszavazása előtt. Létrehoztam egy honlapot, amelyen a bizonytalan parlamenti képviselőkről adtam tájékoztatást, többükkel személyesen is találkoztam, például Gazdík úrral. Több száz embert próbáltam meggyőzni, hogy írjanak levelet a parlamenti képviselőknek, amelyben kifejezik támogatásukat az egyenlő házasság mellett. Úgy gondolom, hogy megérte, és valóban segített.

Mit mondanál az embereknek az elfogadással és az egyenlőséggel kapcsolatban?

Az emberek gyűlöletbeszéddel és megjegyzésekkel támadják a megjelenésünket, de fogalmuk sincs, hogy ez milyen hatással van ránk és arról, hogy közvetlenül az önazonosságunkat támadják. Habár ezek a „falak” körülvesznek bennünket, mégis hatással van ránk, ha újra és újra halljuk ezeket. Az embereknek meg kell érteniük, hogy valakinek az identitását támadni helytelen. Fel kell szólalni, ha ilyet hallunk vagy látunk. A hallgatás segíti a homofóbiát, a tétlenség is bűnrészesség. Az is elengedhetetlen, hogy a gyűlöletbeszédet és a gyűlölet-bűncselekményeket törvénytelennek és bűnösnek minősítsük. A rasszizmus esetében már illegális, de ami a szexuális vagy nemi orientációt illeti, sajnos még nem az.